Egy kertre csendben száll az éj,
A tanítványok álma mély.
Jézust magára hagyta mind,
S Ő felvesz, hordoz tenger kínt.
Lehajtja mélyen szent fejét,
A kín átjárja bús lelkét,
És csendben feltör az éjből
Imája, szíve mélyéből.
„A kínpohárt vedd el, Atyám,
Ha lehet, el ne jöjjön rám!
De mint akarod, úgy legyen
Mindenkor földön és mennyben!”
Miértünk szenved gyötrődve,
És véres lesz verejtéke.
A mennyből jő erős vigasz,
És győz az Úr, a Szent, Igaz!
Dermedten állnak a ciprusok,
az olajfák görnyedve susognak.
Elszenderültek az apostolok,
míg Jézus arccal a földre roskad.
Testi ereje, nézd, hogy elenyész,
homlokán gyöngyözik a vére.
Sóhaja a sűrű éjbe vész.
Gyógyír nem termett szíve sebére.
Távoli imbolygó fáklyalángok
zsoldos csapat élén közelednek.
Júdás jön velük, a hűtlen, álnok.
Sötét felhők könnyei peregnek.
És szólt az Úr: Ébredjetek már!
Az áruló, ím, elközelgetett.
Az ember Fiára kínkereszt vár.
Úgy lesz, ahogy elrendeltetett.
Bár csattan az áruló csókja,
nem dorgálja őt a Mester.
Csak végigméri szánakozva
és megsiratja igaz szeretettel.
Gerő Sándor
Gecsemáné, olajsajtók kertje.
Csendes az éj, koromsötét az ég,
Jézus virraszt, szomorú a lelke.
Tanítványai mind elszenderültek,
míg felhőkbe rejté arcát a hold.
Magára hagyták hű Mesterüket.
Egyedül vívta meg halálharcát.
sóhajok, félelmek özönében.
Véres verejték borítá arcát.
Hogy az álom varázsa megtörött,
a Mester állt előttük győztesen.
Fény suhant át a Gecsemáné fölött.
Gerő Sándor
Éjszaka van… a Gecsemáné
csupa illat csupa madárdal.
Valaki meghajolva áll
a fák alatt a hold sugárban.
Alatta vígan zsong a fű,
ezer tücsök cirpel a réten,
csak az ő lelke keserű,
kétségek dúlnak belsejében.
Le kell-e tenni életét?
Hullatni a váltság hozó vért
ezért a hitvány emberélt?
Júdásokért, írástudókért?
Istentelen Izráelért,
ki szüntelen vétkezvén lázad?
Ólálkodik, árulkodik,
és – megöli a prófétákat?
Heródesért, Pilátusért,
kik fölötte fognak komázni,
tanítványokért, akik egy
óráig sem tudnak vigyázni?
Le kell-e tenni?… Messze néz,
s elődereng ködből a távol;
Népek, veszendő századok
jönnek elő az éjszakából.
Úgy szenved ember és barom!
S mind-mind a jobb után sóvárog…
Hiába! Tenger lesz a könny,
Üvöltő orkán lesz az átok.
Előtte vérpatak folyik,
és szív formája lesz a rögnek,
mögötte harctér lesz a föld,
s a porban milliók hörögnek.
Közéjük roskad… vége már,
eldőlt a harc a szíve készen.
Ott áll a keserű pohár
ég, föld között, Isten kezében.
„Atyám, legyen, ha akarod!
Tied a terv s szívemnek vére.”
– Júdás most indul el talán.
Jézus megy a kereszt elébe.
Elcsöndesül az éjszaka,
lenn bűnben álmodik a város…
alszik Jakab, Péter és János.
Füle Lajos
Mikor Gecsemáné kertjében Ő,
Krisztus, magát a földre vetette,
– sóhajtását itta a levegő,
és a forrás fájdalmát keseregte…
csillaghímes volt fenn az égi sátor…
S akkor, egy angyal Isten trónusától
sírva hozta éjen, homályon át
a fájdalomnak keserű poharát.
Villám hasított a sötétbe… s fényben
feltűnt a kereszt véres fája messze.
Millió kéz fogódzott a keresztbe.
Kezek, kezecskék, minden földi tájról…
kétségbe esett, utolsó reményben.
S fölötte szikrák ragyogtak: távol,
meg nem született lelkek milliárdja…
S köd gomolygott: az elhunytak imája,
akiknek teste régen porladott
S akkor Isten Fia, a Szeretett
teljességében felemelkedett:
„Legyen, Atyám, amint Te akarod!”
A hold szelíd fénye sugárzott felette.
Harmatos zöldben liliom fehérlett.
Kelyhéből az angyal halkan kilépett…
és megerősítette.
németből ford: Túrmezei Erzsébet
KERESZTYÉN VERSEK 